Mutasd meg nekünk kedvencedet! A kutyám című sorozatunkban ezúttal Gasztont mutatjuk be. Mostantól te is beküldheted fotóidat a kutyavalnyaralunk@postafiok.hu címre, és a legszebb képeket, valamint pár soros bemutatását megjelentetjük portálunkon, na és persze A kutyával nyaralunk! Facebook-oldalon is. Várjuk!

Gasztonra nagyon büszkék vagyunk, és mindig elégedetten jegyezzük meg őt nézve, hogy az ő története nálunk révbe ért.

Menhelyről hoztuk, de nem ott találkoztunk vele először. Még 2009 májusában jött velünk szemben a zebrán, mikor épp vásárolni mentünk. Bal első lábára bicegett, s kizökkenthetetlenül depressziós volt.

Nem tudom, mit láttunk akkor benne, de megtörtént “A” pillanat. Sietős vásárlás, hogy még elérjük, s adhassunk neki enni, de természetesen nem várt meg bennünket. Estefelé pedig az egész várost (nem csak a környéket) bejártuk hogy megtaláljuk, de hasztalan.

Hónapokkal később, november elején láttuk ezt a videót, persze teljesen véletlen módon, és azonnal felismertük. Nem volt kérdéses, hogy hozzuk, pedig a menhelyen mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek róla.

A sintér fogta be, mert  hetek óta az autók között járkált. Csak egy véletlen mentette meg a kilövéstől. Mi sem kaptuk meg azonnal, csak miután dupla erősségű boxot húztunk fel. Aztán november 13-án, Luca napján, szállingózó hóesésben végre megérkezett. Első éjjel szökni próbált, az utcai kerítés rácsán akadt fenn (a betonhálón átpréselte magát, a drótkerítést szétkapta a fogaival), utána pedig hosszú hetekig nem mutatkozott.

Mi sem sürgettük. A letaposott hóból láttuk, hogy csak éjszaka járt elő, enni is csak akkor mert, minden kivitt étele befagyott, többször melegítettük fel. Éjszakánként betakargattuk, szalmabálákkal zártuk ki tőle a hideget. Szilveszterkor nyugtató nyakörvet tettünk rá, s az éjfelet az óljában, őt nyugtatgatva töltöttük.

Szomorú helyzete ellenére is méltóság, elegancia, s fantasztikus tartás volt benne. Illedelmes volt, akinek vannak elvei. Meg sem fordult a fejünkbe, hogy féljünk tőle, pedig azért annyira nem kicsi.

Nyitva tartottuk a boxot, hagytuk, hogy a maga ritmusa szerint jöjjön elő. S ezt január végén már meg is tette. Nem akart szökni, de mindig a kerítéshez járt nézelődni, s mindig összerezzent, ha emberrel találkozott az udvaron.

Aztán egyszercsak megfordult a hívó szóra, s hozzánk jött. Beadta a derekát. Március 15-én pedig mi, amikor első éjszakáját – a maga választására – a nappaliban töltötte.

Attól kezdve igazán a mi kutyánk lett. (Pedig a menhelyen többször is elmondták, hogy soha nem fog bennünket szeretni.) Megtanultunk pórázon sétálni, később az utcára is kimerészkedtünk, ma pedig már az utcán is póráz nélkül vagyunk.

Már elégedetten…

Tetszett? Nézd meg a többi cikkünket is!

Korábbi kutya: Vackor.